A PMOS lelki oldala

PMOS (korábban: PCOS) mellett előfordulhat, hogy azt érezzük: már nem tudunk úgy kapcsolódni a testünkkel, ahogyan korábban. Tovább nehezíti a problémánkat, hogy a környezetünk olykor nehezen veszi fel a tempót, ezért úgy tűnhet, hogy nem értenek meg bennünket: azt gondolják, nincs is problémánk, túlaggódjuk, vagy egyszerűen csak annyit tanácsolnak, hogy „fogadjuk el magunkat”.

De hogyan is tudnánk elfogadni magunkat, amikor a testünk éppen az ellenkezőjét teszi, mint amit szeretnénk? Ilyenkor teljesen ésszerű, hogy azt érezzük, kicsúszott a talaj a lábunk alól, hiszen nincs kontrollunk a testünk történései fölött.

 

 

Először is szögezzük le: semmi baj, ha most azt érezzük, hogy nem tudjuk elfogadni magunkat és a változásokat, hiszen az önelfogadás nem egy „kapcsolóval” működik, hanem egy hosszadalmas út vége, amit csak lassan, türelemmel tudunk "bejárni". De mi vezet ezekhez az érzésekhez és hogyan induljunk el az úton?

 

Az identitásvesztés

A PMOS a nőiesség legérzékenyebb pontjait érinti: a bőrünket, a hajunkat, a testsúlyunkat, a ciklusunkat. Ezek a dolgok szorosan kapcsolódnak az önképünkhöz is, ezért, ha változás következik be, joggal érezhetjük azt, hogy nem ugyanazok az emberek vagyunk, mint régen. Fontos megértenünk, hogy ez az érzés is egyfajta gyász (habár nem azonos a konkrét értelemben vett gyásszal), hiszen gyászoljuk a régi önképünket, testünket, önbizalmunkat, amik most elérhetetlennek tűnnek számunkra. Ez nem hiúság, hanem egy válaszreakció testünk változásaira.

 

A kontroll elvesztése

Az egyik legnehezebb érzés PMOS esetén a tehetetlenség érzése: az, hogy elveszítettük a kontrollt a testünk fölött, már nem tudjuk irányítani, és hiába igyekszünk a kedvében járni, nem minden működik úgy, mint a tankönyvben. Ezzel lényegében a biztonságérzetünket vesztíjük el, hiszen nem tudjuk kiszámítani azt, mikor, mire, hogyan fog reagálni a testünk. Ezt sokan kívülről nem értik, pedig egy nagyon megterhelő pszichológiai állapotról van szó.

 

Önértékelési problémák

A különböző külső-belső tünetek, úgy, mint a problémássá váló bőr, a fokozott szőrnövekedés, a testsúlyingadozás, vagy a ciklus kiszámíthatatlansága gyakran erősen rányomják a bélyeget az önbizalmunkra is. Ez különösen nehéz akkor, amikor a social mediaban minden a tökéletességről szól, senkinek nincs bőrhibája, és nádszálvékony influencerek beszélnek arról, hogy „fogadjuk el magunkat”. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a filterek mögött senki sem tökéletes, és valójában az önelfogadás nem arról szól, hogy megszeressük hibáinkat: sokkal inkább arról, hogy nem fordulunk el attól, akik most vagyunk, a hibáink ellenére sem.

 

A magány érzése

A PMOS-el járó lelki fájdalom nagy része láthatatlan - ezt sem a labor, sem a képalkotók nem tudják kimutatni, mégis ott van velünk. A család és a barátok, habár mellettünk állnak, nem mindig értenek meg bennünket. Fontos, hogy tisztázzuk: nem csak akkor beszélünk magányról, ha nincs, aki meghallgat, hanem akkor is, hogyha nincs, aki megért minket. Ezért nagyon fontos a sorstársak közössége: a felismerés, hogy nem vagyunk egyedül a problémánkkal, már önmagában is segíthet, és mások történetének megismerésével még hasznos tapasztalatokat is gyűjthetünk.

 

Lelki kimerülés

A PMOS gyakorlatilag állandó menedzselést igényel: figyelni kell a diétára, a megfelelő mozgásra, életmódra, járni kell hormonvizsgálatokra, kezelni kell a tüneteinket. Mindezt persze úgy, hogy közben tanulunk vagy dolgozunk, élünk, visszük a hétköznapok terheit.

Ez a fajta fáradtság nem fizikai, sokkal inkább lélektani kimerültség, amit a környezetünk gyakran nem vesz észre, pedig nagyon megterhelő. Be kell látnunk, hogy nem tudunk, és nem is kell mindig produktívnak és erősnek lennünk - teljesen rendben van, ha tartunk szüneteket, kicsit lelassulunk, megengedjük magunknak a pihenést. A gyógyulás része az is, hogy újra töltsük az energiakészletünket, ehhez viszont hagyunk kell magunknak időt kikapcsolni, kikapcsolódni.

 

Hogyan induljunk el az úton?

Az önelfogadás és a PMOS lelki feldolgozása nem egyik napról a másikra történik, és nincs rá „egyetlen helyes út”, egy „tökéletes recept”. Ne próbáljuk azonnal megoldani az összes problémát– kezdjük inkább apróbb, gyakorlati lépésekkel:

·       Ismerjük fel, hogy milyen érzések kavarognak bennünk: segíthet, ha megpróbáljuk ezeket leírni, lerajzolni, vagy beszélünk róluk. Nagyon hasznos, ha keresünk egy olyan közösséget, ahol megértik, min megyünk keresztül.

·       Írjuk le a testi-lelki szükségleteinket: azzal, hogy előttünk van egy útmutató, könnyebb egy kicsit navigálni a hétköznapokban; írjuk le a diétánkat, csináljunk napi vagy heti rutint, és jelöljünk ki pihenőidőt is. Ha szeretnénk kicsit kizökkenni, jó ötlet lehet egy új hobbi elsajátítása is, amennyiben időnk és lehetőségeink ezt engedink.

·       Keressünk támogatást: a legnagobb hiba, amit elkövethetünk, ha teljesen elzárkózunk a környezetünktől, és minden esetleges támogatástól. Ha azt érezzük, hogy a család vagy a barátok nem értenek meg, akkor keressünk fel egy sorstárs közösséget, akik szó szerint átélik mindazt, amin keresztülmegyünk. A lelki tünetek enyhítésében egy jó szakember is sokat segíthet, ezért ne zárkózzunk el ettől az opciótól sem.

·       Fókuszáljunk az apró sikerekre: nem egyből fognak a tüneteink megszűnni, és ezt nem is várhatjuk el a testünktől. Minden egyes apró lépés viszont, amit ennek érdekében teszünk, egy fontos mérföldkő, hiszen, ha egyelőre láthatatlanul is, de előrevisz minket a rögös úton. Legyünk tehát büszkék arra, ha elkezdtünk egy diétát, vagy időt szántunk a pihenésre, esetleg kipróbáltuk magunkat valami új dologban.

·       Legyünk türelmesek magunkkal: a frusztráció, a magány, a tehetetlenség érzése és az önértékelési problémák nem múlnak el egyik napról a másikra, hiszen komplex érzésekről van szó. Ugyanakkor attól még, hogy a változás lassan jön, ne adjuk fel, hiszen kizárólag türelemmel és kitartással tudunk valóban hatékony változást elérni!

 

Ne felejtsük el, nem az a lényeg, hogy egyből „tökéletesen” csináljunk mindent: csak induljunk el és legyünk türelmesek! Sokszor azok a lépések a legnehezebbek, amiknek nem látjuk egyből az eredményét, ezek megtétele nélkül viszont nem is létezne eredmény. Az út első lépése az, hogy felismerjük: nem vagyunk egyedül, és igenis, minden apró lépés számít a rögökkel teli úton.

  

Neked mi segített a PMOS lelki terheinek enyhítésében? Írd meg nekünk Facebookon vagy Instagramon!